A pálya / Terenul

A pálya

Amikor visszaköltöztem Kovásznára, nagyon örültem, hogy megláttam az új focipályát a központban. Elsőre pont olyannak tűnt, amilyenről gyerekként álmodoztam volna, amikor hetente szaggattam szét egy pár olcsó kínai tornacipőt a régi, repedezett betonon.

Nem is nagyon lehetett másképp. Hetente rengeteget fociztunk azon a kopott betonon. Nem volt olyan talp, bőr vagy varrás, ami sokáig bírta volna.

Mi viszont bírtuk.

Ott voltunk reggel hétkor, amikor még hideg volt a harmat. Ott voltunk délben, harmincöt fokban, amikor ránk ragadt a póló. Ott voltunk este hétkor is, amikor végre enyhült a hőség. Télen pedig akkor is mentünk, ha napközben megfagytak a pocsolyák.

Néha egyedül mentem, csak én meg a labda. Lőttem a kapufát, a falat, amit éppen lehetett. Tudtam, hogy nem kell sokat várnom, előbb-utóbb úgyis megjelenik valaki. Máskor Cristivel beszéltük meg, hogy találkozunk, és vittük az ütőket is, hátha a „nagy öregek” teniszeznek, vagy nincs helyünk a nagyobbaktól, és várni kell a sorunkra. Sokszor Ciprivel maradtunk sötétedésig, miután mindenki hazament. Kaputól kapuig lövöldöztünk, amíg már alig láttuk egymást.

Amióta Mădă a városba költözött, szinte mindig, amikor megállok valakivel beszélgetni az utcán, azt mondom neki: fociból ismerjük egymást. Van, akit a Bakóból ismerek, de a legtöbb embert a pályáról.

Ott játszottam nálam 10-15 évvel idősebb fiúkkal, köztük néhány olyan játékossal, akiknél jobbal azóta sem nagyon találkoztam: Gigivel, Hacsekkel, Ronaldóval. Ott játszottam nálam 5-6 évvel fiatalabbakkal is. Ott játszottam a Frăției környéki vagányokkal, akiktől más helyzetben mindenki inkább távol tartotta magát. Ott játszottam a roma fiúkkal is, akikkel más körülmények között lehet, hogy inkább összeverekedtünk volna.

A pályán valami megváltozott. Nem tűntek el a különbségek, de kevésbé számítottak, mint a labda, a passz, a kapu, a csapatok, az, hogy ki marad hátul, és ki képzeli magát csatárnak. Ott szereztünk tiszteletet. Elismerést. És ott kaptunk lehetőséget arra, hogy legalább egy órára megmutassuk: ugyanazok vagyunk, bárhogy nézünk ki, bárhol lakunk, bármilyen nyelven beszélünk otthon.

Ugyanott rendeztük meg a saját bajnokságunkat is, ötödikes vagy hatodikos korunk körül. Először két csapat volt, aztán három, négy, végül öt. Mindenki választott egy színt, otthon keresett egy megfelelő pólót, és filccel felírta rá a nevét meg a számát.

Én Alan Shearer voltam.

Azóta több tucatszor, talán több százszor is elmentem az új pálya mellett. És minden alkalommal örültem neki, hogy létezik. Szép, rendezett, és azt mutatja, hogy a város tud jó dolgokat létrehozni a gyerekeknek és a fiataloknak.

Csak közben az elmúlt hónapokban nagyon ritkán láttam használatban. Az utóbbi fél évben nem tudom, láttam-e tízszer foglaltnak, azokat az alkalmakat is beleszámítva, amikor az elemisták tornaórán voltak ott.

És itt szerintem érdemes feltenni egy egyszerű kérdést: kié ez a pálya?

Teljesen érthető, hogy vigyázni kell rá. Egy jó pálya pénzbe kerül. Kopik. Takarítani, javítani, karbantartani kell. Azt is értem, hogy bizonyos időpontokban ki lehet adni bérbe, hogy legyen pénz a fenntartására.

De egy közterület, amely a közösség számára csak nagyon szűk időablakokban hozzáférhető, a való életben már nem igazán működik közterületként. Főleg nem a gyerekeknek. Főleg nem a kamaszoknak. Főleg nem azoknak, akiknek nincs pénzük, szervezett csapatuk, elérhető szülőjük vagy kapcsolatuk ahhoz, hogy előre foglaljanak.

A sport nem csak heti egy-két edzésből áll. Ha teljesítményről beszélünk, az is ezekből a plusz órákból születik: a szabad, kicsit kaotikus délutánokból, amikor egy gyerek egyedül érkezik labdával, és három óra múlva tíz új ismerőssel megy haza.

De a teljesítménynél is fontosabb: így épül közösség.

Nem gondolom, hogy a megoldás az lenne, hogy minden mindig ingyenes legyen. Azt sem gondolom, hogy figyelmen kívül kellene hagyni azok munkáját, akik a pályát kezelik. Éppen ellenkezőleg: az, hogy a pálya jól néz ki, azt mutatja, hogy valaki törődik vele. Ezért jár az elismerés.

Csak azt gondolom, hogy lehetne jobb egyensúlyt találni.

Például egy vegyes programmal: bizonyos idősávok bérlésre, bizonyos idősávok iskoláknak és kluboknak, de elegendő szabad idő a közösség számára is, főleg nappal, amikor nincs szükség reflektorokra. Világos, látható, könnyen érthető programmal. Bizonyos idősávokban elsőbbséggel a gyerekeknek és fiataloknak. Egyszerű szabályokkal: étel nélkül a pályán, bicikli nélkül, rongálás nélkül, a pálya kisajátítása nélkül. Talán azzal az alapelvvel, hogy amikor nincs lefoglalva, akkor legyen nyitva.

Persze, a pálya kopik. De akkor is kopik, ha esik rá az eső és a hó, miközben üresen áll. A különbség az, hogy ha használják, a kopásból valami születik: egészség, barátságok, fegyelem, közösség, emlékek, talán néhány jobb sportoló is. Ha zárva marad, abból leginkább távolság és frusztráció születik.

Az Egészségügyi Világszervezet évek óta hangsúlyozza, hogy a városoknak biztonságos és hozzáférhető terekre van szükségük a mozgáshoz, sporthoz és játékhoz, minden korosztály számára. Ezeknek a tereknek nemcsak egészségügyi hasznuk van. Segítenek abban is, hogy az emberek jobban tudjanak együtt élni.

Szerintem a központi pálya ilyen hely lehetne. Nem csak egy kipipált beruházás. Nem csak egy szép sportlétesítmény. Hanem élő hely.

Olyan hely, ahová egy gyerek elindulhat egyedül a labdával, és tudhatja, hogy előbb-utóbb lesz kivel játszania.

Olyan hely, ahol román, magyar és roma gyerekeknek nem kell barátoknak lenniük, mielőtt belépnek a pályára, de legalább csapattársak lehetnek, amíg tart a meccs.

Olyan hely, ahol a város nemcsak azt mutatja meg, hogy vigyáz a tereire, hanem azt is, hogy bízik az embereiben.

Jó lenne megtalálni ezt az egyensúlyt. Gondoskodni a pályáról, de közben jobban visszaadni a közösségnek.

Mert sportolni bármikor jó. És a legjobb pálya nem az, amelyik hibátlanul néz ki, amikor elmegyünk mellette. Hanem az, amelyiken játszanak.

Terenul

Când m-am întors în Covasna, m-am bucurat să văd noul teren de fotbal din centru. Părea exact genul de loc pe care mi-aș fi dorit să-l am când eram puști și rupeam săptămânal câte o pereche de teniși chinezești pe betonul spart.

Nici n-aveam cum altfel. Jucam zeci de ore pe săptămână pe betonu’ ăla tocit. Nicio talpă, nicio piele, nicio cusătură nu putea să reziste prea mult.

Dar noi rezistam.

Fie că era șapte dimineața și încă se simțea roua rece, fie că era douășpe jumate și se lipea tricoul de tine la 35 de grade, fie că era șapte seara, când se mai domolea toropeala, eram acolo. Iarna, dacă bălțile înghețau peste zi, tot acolo eram.

Uneori mergeam singur, doar eu cu mingea. Dădeam la bară, la perete, la ce se nimerea. Știam că nu trebuie să aștept prea mult până apare cineva. Alteori îmi dădeam întâlnire cu Cristi și luam și paletele, în caz că jucau „babalâcii” tenis sau n-aveam loc de cei mai mari și trebuia să ne așteptăm rândul. De multe ori mă prindea întunericul cu Cipri, după ce plecau toți ceilalți acasă. Dădeam de la o poartă la alta până abia ne mai vedeam.

De când s-a mutat Mădă în oraș, aproape de fiecare dată când mă opresc să salut câte un amic pe stradă îi spun că ne știm de la fotbal. Cu unii mă știu de la Bako, dar cu cei mai mulți mă știu de la teren.

Acolo am jucat cu băieți mai mari cu 10-15 ani, unii dintre cei mai buni fotbaliști cu care am intrat vreodată pe teren: Gigi, Hacsek, Ronaldo. Acolo am jucat și cu băieți mai mici cu 5-6 ani. Acolo am jucat cu „golanii” de pe Frăției, de care se ferea toată lumea. Acolo am jucat cu băieții romi de prin oraș, cu care, în orice alt context, probabil ne-am fi luat la bătaie.

Pe teren se schimba ceva. Nu dispăreau toate diferențele, dar deveneau mai puțin importante decât mingea, pasele, poarta, echipele, cine stă în apărare și cine „se crede atacant”. Acolo ne-am câștigat respectul. Și recunoașterea. Și șansa să arătăm că suntem la fel, măcar pentru o oră, indiferent cum arătăm, unde stăm sau ce limbă vorbim acasă.

Tot acolo ne-am făcut propriul campionat, printr-a cincea sau a șasea. Întâi două echipe, apoi trei, apoi patru, apoi cinci. Fiecare și-a ales o culoare, a căutat prin dulapurile de acasă un tricou potrivit și și-a scris cu markerul nume și numere pe spate.

Eu eram Alan Shearer.

De atunci am trecut de zeci, poate sute de ori pe lângă terenul nou. Și m-am bucurat de fiecare dată că există. E frumos, e îngrijit, e un semn că orașul poate să facă lucruri bune pentru copii și tineri.

Dar, în ultimele luni, l-am văzut prea rar folosit. În ultimele șase luni nu știu dacă am văzut de zece ori terenul ocupat, cu tot cu momentele în care erau copiii de la școala primară la ora de sport.

Și aici cred că merită să ne punem o întrebare simplă: pentru cine e terenul?

Înțeleg perfect grija pentru întreținere. Un teren bun costă. Se uzează. Trebuie curățat, reparat, administrat. Înțeleg și ideea că unele intervale pot fi închiriate, ca să existe bani pentru întreținere și pentru alte nevoi ale bazei sportive.

Dar un spațiu public care e accesibil publicului doar în ferestre foarte înguste nu mai funcționează, în viața reală, ca spațiu public. Mai ales pentru copii. Mai ales pentru adolescenți. Mai ales pentru cei care nu au bani, părinți disponibili, echipament, relații sau un grup organizat cu care să facă rezervare.

Sportul nu se face doar în antrenamente de una-două ori pe săptămână. Performanța, dacă vrem să vorbim despre performanță, se face și din orele alea în plus, libere, haotice, când un copil vine singur cu mingea și pleacă după trei ore cu zece prieteni noi.

Dar mai important decât performanța: așa se face comunitate.

Nu cred că soluția este „totul gratuit, tot timpul”. Nici nu cred că trebuie ignorată munca celor care gestionează terenul. Dimpotrivă, faptul că terenul arată bine arată că cineva a avut grijă de el. Și asta merită apreciat.

Cred doar că se poate găsi un echilibru mai bun.

De exemplu, un program mixt: anumite intervale pentru închiriere, anumite intervale pentru școli și cluburi, dar și suficiente ore libere pentru acces public, mai ales pe lumină, când nu se consumă nocturna. Ore clare, afișate vizibil, ușor de înțeles. Poate prioritate pentru copii și tineri în anumite intervale. Poate reguli simple: fără mâncare pe teren, fără biciclete, fără distrugeri, fără ocupat abuziv. Poate un sistem prin care terenul rămâne deschis când nu e rezervat.

Uzura există, sigur. Dar un teren se uzează și dacă plouă și ninge peste el gol. Diferența e că, atunci când e folosit, uzura produce ceva: sănătate, prietenii, disciplină, apartenență, amintiri, poate chiar câțiva sportivi mai buni. Când stă încuiat, produce doar frustrare și distanță.

Organizația Mondială a Sănătății spune de ani buni că orașele au nevoie de spații sigure și accesibile pentru mișcare, sport și joacă, pentru oameni de toate vârstele. Iar beneficiile nu sunt doar medicale. Mișcarea ajută sănătatea fizică și mentală, dar spațiile sportive deschise ajută și la felul în care oamenii trăiesc împreună.

Eu cred că terenul din centru poate fi unul dintre locurile astea. Nu doar o investiție bifată. Nu doar o bază sportivă frumoasă. Ci un loc viu.

Un loc unde un copil poate să vină singur cu mingea și să știe că, mai devreme sau mai târziu, apare cineva.

Un loc unde copiii români, maghiari și romi nu trebuie să fie prieteni înainte să intre pe teren, dar pot să devină măcar coechipieri până se termină meciul.

Un loc unde orașul nu doar arată că are grijă de spațiile lui, ci și că are încredere în oamenii lui.

Mi-ar plăcea să găsim formula asta. Cu grijă pentru teren, dar și cu terenul redat mai mult comunității.

Pentru că cel mai bun timp pentru sport este oricând. Iar cel mai bun teren nu e cel care arată impecabil când treci pe lângă el. E cel pe care se joacă.